A címbe foglalt sommás megállapítás korántsem e sorok írójának agyából pattant ki. Kulcsmondata ez a biológus Rainer Knussmann, A férfi a természet ballépése című könyvének.

Rég nem látott barátom hívott fel valamelyik este, és találkozót kért tőlem. Mivel mindig érdekes témákat vet fel, örömmel mondtam neki igent. Miután leültünk, túljutottunk a szokásos körökön, rágyújtott, kért a pincértől egy italt, és elkezdte.

Sikerült félretennie fáradt bádogmosolyát. Alig múlt reggel hét. Sose volt hozzászokva, hogy „mezei futóversenyre” nevezzen be. Mindjárt az ébredés után. Na, kifelé, az ajtón kívülre, a „farkastörvények” közé. Navigare necesse est. De mi a jó fenének muszáj neki hajózni? Neki, így egyedül. Minden cél nélkül?!

Igaza volt Albert Einsteinnek. A világon minden relatív. Hogy merészelek a nagy tudós megállapításához egyáltalán hozzászólni?! Hát kérem tisztelettel, kínomban teszem ezt. Abbéli szerencsétlenségünkben - és ezt már többes számban jelentem - hogy az önkormányzatunktól kaptunk egy jó nagyot a pofánkra. Bocsánat ezen tömény , „nyóckeres” megfogalmazásért, de pregnánsabban aligha fejezhetném ki magam.

Na, ne tessék szándékomat félreérteni. Nem a már klasszikusként emlegetett olasz film elkésett kritikájára készülök. Csupán elmesélném, mi most a módi nálunk a Baszmannaja Ulicában. E megnevezés csak tartalmában rokonítható az igazi utcanévhez, semmi köze Moszkvához. A helyszín kies hazánk fővárosa, amelyet már hosszú évek óta nyáron szinte felismerhetetlenné tesznek az átalakítások. Túrnak, fúrnak valamennyi kerületben. Már büszkélkedhetünk a demszkicsöcsnek nevezett, a villamossíneket határoló képződményekkel.

A fiatalasszony hetek óta mindig ugyanabban az órában áll a sarkon. Szemben a férje hivatalával. Ez az idő az ura munkaidejének a vége. Ma meg kell történnie, mormogja magában. Mármint annak, hogy ő is láthassa boldog egyetértésben kijönni a kapun a kis párocskát. Ahogy ellejtenek talán valami szerelmi fészek vagy egy eldugott, sötét presszó felé.

Kedves Doktornő, tudom, hogy manapság iszonyú problémákkal küszködnek emberek. Ki már régen állás nélkül ténfereg, ki meg az utcán alszik. Most meg ez a sok időjárás okozta kár, a hajléktalanná vált tömeg! Rettenetes. Mit akar egy ilyen öregedő nőszemély a nyavalygásával /negyvenhat vagyok/, legyinthetnek az olvasók. Hát éppen ez az. Ebben a „csodálatos világban” mindent egyedül! Nem semmi.

Tisztelt Jogásznő, kezdte levelét egy olvasóm. Tudom, hogy évtizedek óta nagyon sok megromlott házasságot ismert meg. Talán már ebben a témában újat mondani Önnek nem is lehet. Vagy talán mégis, mert ahogy egy nagy író  vélekedett, a boldog házasságok mind egyformák, de a boldogtalanok valamennyien egyediek?!

Egy fiatal olvasóm zaklatottan keresett a napokban. Tudom, milyen jó érzés, ha néha figyelő szemek-fülek előtt adhatja elő az ember szorongásának tárgyát.  Ezért hát szakítottam időt arra, hogy személyesen meghallgassam. A következőket mesélte…

Én még csak harminc éves vagyok És hálistennek él még a nagyikám, akit imádok. Tegnap teljesen kétségbeestem, amikor felszaladtam hozzá - meséli ismerősöm. A mama csak ült a szoba közepén,és zokogott. Faggattam, mi a baja. Percek múltak el, amíg meg tudott szólalni.

Akkoriban taxival róttam az utakat. Persze mindig arra, amerre a (nem mindig) kedves utas akarta. Egyszer épp a „Pacsirtába”. Ez Pest egyik legtávolabbi pontja, minden taxis rémálma. De nem volt mit tenni, kedvetlenül poroszkáltam a rosszul megvilágított utakon, talán nem is figyeltem kellően. Majdnem elütöttem egy nőt, aki a homályból lépett elém. Kiugrottam a kocsiból, fogalmazgattam a szidalmakat, de amikor jobban megnéztem, elhűltem. 30 éves lehetett, hálóingben (ezen csodálkoztam, hiszen tél volt), kifestve. Nagyon csinos volt, és feldúlt. Így szólt:

Olvasgattam Keribredsót és elgondolkodtam az alfa és gamma hímen. Irigylem, hogy nyitott szemmel és élesített radarokkal jár-kel és keresgél.
Nagyon férjezettként dobok egy mentőövet az örök és trendi szingliknek. Húsz év közös szuszogás, kijelölt hely a franciaágy jobb oldalán, egy igen pimasz és szókimondó, pattanásos kamasz útra bocsátása közben elmondhatom, hogy a nagybetűs házaséletnek is vannak ám szürke, sőt keserves napjai.

Eltelt egy hét a tényői tragédia óta, és a hétfők újra belesimultak a hétköznapok rendjébe. Mégis, mintha maradt volna bennünk egy komisz kérdőjel a történtek kapcsán. Valóban csak akkor kapunk észbe, mi történik körülöttünk, ha véres húscafatok vesznek körül? Vagy épp azért van szükség radikális, vérlázító eseményre, hogy valami felnyissa a szemünket? Egyáltalán, mit tehetünk mi, életben maradottak, hogy megakadályozzuk hasonló hétfők szörnyű végkifejletét?

Visszatért a fiatal nő eredeti foglalkozásához, amit több mint másfél évtizede nem gyakorolt. Aggodalmai hamar elszálltak, amikor rájött arra, hogy a betegápolást nem lehet elfelejteni. A betegek megérzik a törődést, gondoskodást, figyelmet, aminek leginkább a szeretet az alapja. Könnyen talált a mozgalmas koedukált sebészeti osztályon kedvenceket. Ők mindig férfiak, mint annak idején a bölcsődében, a kisfiúk. A kis vasgyúró Hunor, aki bármelyik játékot megszerezte magának, amit csak akart, az aranyszőke göndör fürtös Gergő és Bazsika, aki szívesen ült az ölében és hallgatta a kedvenc állatos mesekönyvből a megunhatatlan tanulságos történeteket.

Feldúlt ismerősöm az utcán megállít. „Elkeserítő dolog történt velem, kezdi.

Már egy évvel ezelőtt észrevettem, hogy nincs minden rendben a férjemmel. A régen csendes, otthonülő ember kezdett kimaradozni. Gyakran italosan jött haza. Egyre ingerültebb lett velem és a gyerekkel. Az utóbbi időben szinte minden ok nélkül meg is ütötte a kislányunkat. Úgy két hónapja az én arcomon is elcsattant az első pofon. Elég volt, mondtam, keress magadnak szállást! Mi ezt már nem tűrjük tovább. És elment.

Az öregasszony boldogan engedte el magát a kényelmetlen széken. Ernyedt vállal hagyta, hogy a fiatal nő könnyű kezével gyömöszölje petyhüdt izmait. Csak úgy ültében. A „hivatalos”masszázst a medencével azonos térben lehetett volna igénybe venni. Neki „csak szeretetből” járt ez a kis kényeztetés.